2011. december 2., péntek

„Ó”

Az előző héten kimondottan sokat foglalkoztatott egy téma és arra jutottam, hogy megosztom veletek. Egy olyan időszakon mentem/megyek át amikor nagyon magányosnak érzem magam. Tudjátok, ez pont az a filmes érzés, amikor állsz egy tágas tér kellős közepén és az emberek, mint egy gyorsított felvételben elrohannak melletted. A dolog már önmagában lehangoló, ilyenkor mégsem a világgal van baj, hanem önmagammal, ha elszeparálódom a többiektől és belefeledkezem a problémába, hogy EGYEDÜL VAGYOK. Ördögi kör, nem? És itt az ördögin van a hangsúly! Biztos vagyok benne, hogy ti is átéltetek már hasonlót, na velem…pont nem ez történt!
Néha úgy alakulnak a dolgok, hogy távol kerülsz azoktól, akik fontosak a számodra. Sokszor érzem, ha a barátaim 2 héten keresztül folyamatosan mellettem lennének az sem lenne elég, mert a kilométerek valami csalafinta módon fényévnyi távolságokká nőttek. A krach akkor üt be igazán, amikor a kommunikáció megreked. Bumm neki. Vársz, vársz, vársz és semmi válasz. A szívedben egyre inkább nő a magány érzése és ebben a helyzetben a gondolkodás a tiszta méreggel egyenlő. Az önsajnálat pedig maga a fulladásos halál.
Amikor leginkább mélyponton éreztem magam, életemnek egyetlen, mindig állandó és biztos pontja felé fordultam, Istenhez. Olvasgattam a Bibliám, hogy erőt merítsek Igéjéből, de valami sokkal többet kaptam. Amíg arra koncentráltam milyen rossz érzés ez és miért történhetett meg velem nem vettem észre a lényeget. Kaptam egy tanítást, ami ima közben vált világossá. Unalmas panaszkodásom elhalt egy „Ó” –val. Ha nekem így fáj a szívem egy-két ember miatt, milyen nehéz lehet Istennek, amikor olyan sokan megfeledkeznek róla.
Lefogadom, hogy Te is érezted már úgy, valaki elhanyagol. Ugye, hogy nem egy kellemes érzés? Most képzeld el ezt pár százszor vagy ezerszer felnagyítva! Az Úr mégis olyan végtelenül türelmesen várja, hogy újra beszélgetni kezdjünk vele. Várja, hogy egészen közel menjünk hozzá és Ő egészen közel jöhessen hozzánk. Mindig végig hallgat és meg is hallja, amit mondasz. Nem azért, hogy te boldog légy, azért mert KOMOLYAN érdekli mi van benned. Hát kell ennél több??!
Mennyire fájhat neki, ha nem keressük őt. Mégsem rója fel! Mi milyen sokszor egymás szemére vetjük, hogy nem tettél meg valamit! Miért nem?! Ő nem kérdezget. Bízik benned, hogy egyszer végre megint kinyitod a szemed és feltűnik, hogy Ő itt van veled. Kinyitod a füled és meghallod, hogy folyamatosan biztatott: „Nem vagy egyedül!”. Kinyitod a szíved és észreveszed mindvégig türelmesen vár rád.

Mindennap szeretnélek felkeresni, hogy ne okozzak neked fájdalmat Krisztusom!

1 megjegyzés:

Lexi írta...

A saját bőrömön megtapasztalva sokkal mélyebben belém ültette milyen rossz lehet az neki, ha nem figyelünk rá. Meg kell állni és felkeresni őt, beszédet kell folytatni vele. Nem monológot, dialógust.

Megjegyzés küldése